ireneum

A Jedermann-percesek

2012-01-15T15:00:00.000-08:00

Minden egyedül ülőt szép lassan elneveztünk. Már nem vagyunk egyedülállók.

Kinn mintha esett volna, de itt benn gőzölgő tavasz, forró cukkini, és bár nem láttad, de belesírtam a levesbe, mert észrevettem, milyen szép a szád.

Csak ültem, szorosan melletted.

Siess vissza, hiányzol.

Jöjjön be, ha sírok! Vegye észre. Öleljen át, hogy kibújhassak belőle.

Hát semmi. Leszerelték a tetőt, a nyitott színre hullt be a hó. Az évek, mint a függönyök, hirtelen szétrebbentek. Minden világos.

Tiltakozom a testem ellen. Emlékszel, amikor elmeséltem még rögtön éjjel, hogy álmomban leszoptalak?

Színház-e ha csak az azt játszók gondolják annak?

Olyan helyen dugott seggbe, ahol csótányok is voltak. Egy kínai teázóban, éjszaka, a földön.

Ha sötétben megyek át a Margit hídon.

De legszebb délben, eozinszínű volt a Duna, esküszöm.

Pedig milyen szépen felszedtelek. Csókolózni akarsz?

Mindent látsz onnan? Vedd fel azt a mickeyrourke-os napszemüveged és szeretkezzünk.

Vagy csak aludjunk. A szemet a lehető legtovább és legtöbbször nyitvatartani.

Figyelek. Most kit tükrözöl.

Nő, az mindig akad. Arra kérje, énekeljen!

Milyen szépek vagytok ti lányok.

Fekszem hanyatt, valamit muszáj dúdolni, hogy elmúljon az éjszaka. Erre bejön egy idegen, befekszik a takaróm alá. Nem kér meg semmire.

Bemutatom a férjemet.

De nem mint a betegség, hanem csak ez a hangsor jutott az eszembe, ez illik rád.

És amikor megcsókoltam, olyan íze volt a szájának, mint a krumplicukor. Tudna tehát a hölgynek bort ajánlani?

Arra kér, hogy vágjak le egy kicsit a sarkamból, hogy beleférjen a volt neje cipőjébe a lábam.

Élvezzen el, ha ránézek!

Már attól elélvezek, ha rám néz.

Végül attól nyugodott meg, ha a tarkójára tettem a kezem.

Biztosan nem akar szeretőt tartani?

De csak ha a puszta földön lehet vele. Horzsoljon föl.

Miféle földalatti harc?

Ez a világvégi ólmeleg, ami dől belőled.

Órákig keressük a parkolóhelyet, a combomon a kezed.

Neked hol az otthonod?

Azokban a percekben.

rekonstrukciós gyakorlatok

2011-11-26T14:15:00.000-08:00

A kert több mint száz éves lehet. Nem számoltam össze, négy vagy öt fa lehet benne, egészen magasra nőve, az ágak fenn, ki tudja hány éve összefonódva, tágas kupolát alkotnak felette, az eget alig látni ettől a bujaságtól. Összesöpri nekem az avart, összesöpri, hogy könnyebben felszedjem a lehullott diókat. Leguggolok és két kézzel turkálok benne, de hamar megunom. Itt vagy? Ittvagy? Szoktam kérdezgetni utána, amikor a robbanás után fekszünk meztelen, finom por remeg a bútorokon, egyenként megkérdezem az összes végtagját. Itt vagy? Itt vagy? Nézem, ahogy a tüzet rakja, próbálom megszólítani, már több mint száz éve. Az utcák, amik hozzávezetnek, nem vezetnek sehova, pontosabban ebbe a kertbe vezetnek.

Megunom a keresgélést, beülök a fáskamrába, a rönkökre kuporodom, és a halálát kívánom. Olyan erősen gondolok erre, hogy megjelenik előttem, rámnéz és azt mondja: Nem!

Hang nélkül tűnik el a ház irányába.

Egy másik nővel élnek ebben a kertben. A nő fehér, és erős, mint egy hattyú. A mozgása irigylésre méltó, épp csak repülni nem tud. A repülés istentől való.

Az unalomtól magam ellen fordulok, így jobban sebezhető vagyok. Bemegyek a házba ebben a lehetetlen állapotban. Hideg van. Annyira szeretnék hozzáférkőzni, megmelegedni, hogy a földre vetem magam többször, leesek a székről, feltápászkodok, visszaülök és leesek újra és újra. A nő ekkor azt súgja neki: Üsd már meg, nem látod milyen szép? Viszket tőle a tenyerem.

Így játszunk hárman kezdettől fogva, a rejtekajtó mindig máshová van eltemetve.

Akkora pofont kapok, hogy az ágyra esem tőle, és mint álmomban, elkezd csilingelni a fülem. Persze szeretnék elájulni, ha már egy bosszúdrámában szerepelek, igazán úgy elájulnék, vagy vérezhetne valamim, de nem, csak ez a kurva csilingelés. Végre sírni kezdek, felpattanok az ágyról, az ajtóhoz ugrom, de az zárva. Most gondolkodás nélkül kivetem magam az ötödikről, de lefog. Az ágyba tesz. Próbál megbaszni. Összenőtt szeméremajkakkal várom.

A nő az ágy alatt egy tál tejben ázik: elteszi magát holnapra. A várás nem istentől való.

Aszexuális vagy, sziszegi, és a fal felé fordul. A hátán van egy csillagtérkép, ilyenkor ezt nézegetem. Nem sokszor gonosz, és nem mindig direkt. Magamat simogatom. Talán a Dél keresztje lehet. A hirtelen ráereszkedett álomban megjárja az Egyenlítőmentét, és a tátongó ég sötét méhébe lövi ki nyilait.

Nem is nyög: kéjesen ásít. Úgy kapom be, mint egy marék nyugtatót. Leköplek. Elélvezek. Mondogatjuk egymásnak. A szoba lassan megtelik a nappal kegyelemállataival.

Kuporogva megáldalak.

Mondom neki ébredés után, és korareggel átkelünk a világ gyémánttengelyén. A híd közepén arccal a földre borult koldusra mutatok.

új vagyok itt

2011-10-05T13:56:00.001-07:00

-mondta, és lábujjhegyre állt. rabruhára szükség van, mert elválaszt a faltól. különben rövid távra rendezkedek be: szappan kell, kenyér, és alma. ahogy a novemberi szél letépi az utolsó levelet az ágról, én is úgy tépem majd le ezt a kötést. újra tudok szülni, de nem ebben a hidegben. a hideg miatt itt még a tévé is lassabban melegszik be. az egyetlen képem rólad a megtermékenyítés pillanatában készült, órákig vártam. kiteszem a falra. remélem elfelejtelek.

házikedvenc búcsúztatása

2011-03-01T16:34:00.000-08:00

Hallgatom a keringetőrendszert, pedig már évek óta gázzal fűtik a házat.
Meterológiailag tavasz, gyakorlatilag szemét évszak ez,
reggeltől estig az ablak előtt ülök és a szél játékát figyelem.
Az utcán hó, mint valaki okádéka, és földuzzadt vörösbetűs plakát:
valami érkezéséről ad számot.
Cirkulál bennem a semmi, sötét koszmó, időnként letapad.
Kisgyerekké butulok. Viszketek.

Ez a lágy keringetés tehát nem felejthető,
és az achátcsigáink nedves cuppogása,
ahogy, emlékszel,
a rájuk kényszerített hallgatás után
hosszan egymásbafonódtak.

Elalvás előtt megszámolom létező halottaim,
és kiszúrok egy foltot a falon:
gyönyörtől tűzött szembogarad helyett abba meredek.
Most kezd szép lenni.

kültérelmi nyom

2011-02-28T15:07:00.000-08:00

ha engem kérdez: a nyár valószínűleg nem működik.
kezemben a távirányítóval tél és tél között úgy teszek különbséget, hogy átülök egyik székből a másikba.

a séta jelentősége ezáltal növekszik.

fejben mindeközben el is készül az új múltidőm, bár jeleit szétszórom, mint ellenséges csontokat szokás.

Képreírás

2010-11-24T07:54:00.000-08:00

Joanna Gorlach (1983)

Az apostol látogatása

(az ősmefedronisták gyülekezetének, szeretettel)

Behunyom a szemem, fél év sok idő: elszürkült a bőröm. Elképzelni, milyen egyszerre azon a helyen lenni. Azon a másik helyen és ezen a helyen is itt, egyszerre.
Azon a helyen, ahol otthagytam őket, ahol fehér porokból utcákat húztak föl a Szentírásról. A Szentírásomról. Semmi. Hát lesöpörtem, ledörzsölgettem, és figyeltem közben a harmadik srác arcát, ahogy ezt mondtam neki: Hiszen Isten temploma szent, és ti vagytok azok.
Rándult egyet, megrándult a válla, csordapásztorok vonultak a gyűrőtt bőr alatt.
Kihulltak a szempillái ez időre. Sírni ügyetlenség.
Az első lány a lavórban ücsörgött egy este, mikor otthon találtam, a kis zöld lavórban, amit akkor vettem neki, amikor még úgy lehetett átölelni őt, mint egy fát. Üvöltött velem, valakit meglátott bennem. Küldjem, küldjem, küldjem el. Ő például zokogott. A lavór is azokkal a könnyekkel volt tele, amelyeknek íze pontosan olyanná vált, mint a por.
Szeretni képtelenség. Az orr nyálkahártyája mint a papír, ami aztán önmagától gyullad ki. Nem szerethetsz senkit, ha nem érzed a szagát. Próbálkoztam, én próbálkoztam, próbáltam megszeretni őket, kávét daráltam, ablakot nyitottam, hatalmas felfordulást csináltam a konyhában, csakhogy szeressenek. Idegeneket lehet csak. Eljöttem, hogy én legyek az nekik. Azóta fél év telt el.
Most a másodikra várok, a második fehér templomra. Hogy fölépüljön, itt az ablakunkkal szemben. Nem tudok járni.

Teremőr

2010-11-08T05:36:00.000-08:00

Kitalált személy vagyok.

Csontjaim homokból fújta egy állat.

Az ablakon át kiszálltam,

gondoltam, elhagyom.

Most a tetőre repülök, és onnan félek: éjjel tovább működöm.

Szinuszgörbét rajzol valahol az állami kardiogramm, én

hallom a szilánkokat, csupa törékeny holmi,

miként érnek földet.

Mindent hallok, engem keres, pedig nincs is nevem.

Álmomban ő járkál, őriz, mint egy fontos tárgyat

a múzeumokban szokás.

Vigyáz a fényerővel.

Üres dobozba költözik a szív.

Ami erősebb a félelemnél, az már hangrobbanás.

Az arcát kéne fölzabálni. Kikopogtatni fahéj titkait.

Viselet

2010-11-07T12:25:00.000-08:00

Viselem az órád, te rohadék.

Azóta a bevált útvonalon menekülök,

tenyeremben vörös csík. A gégém

egyetlen mozdulattal kitéphető.

Ha értesz hozzá.

Itt nincs túl sok fény, az utcai lámpa

imbolyog. A kereszteződésben egy éjszakai boltból lopott

alkohol üvegjének darabjai. Fehér, félédes.

Nézem a Duna felől a vasárnapi galambokat.

Ki volt az az állat, gondolom.

Hogy a kezed mire való.

Hajnalig az erkélyen állunk,

te szőke vagy, kiszívott,

én erős és táncolok.

Ki szívott ki? Hozzád érek.

Ehetnél rólam, ezt mondom,

apró szusit, villásreggelit,

puszta kézzel,

bútor még sehol nem voltam,

mérné az időt abroszom:

A testen ételmaradék, folt, szilánk:

Változatos hegyvidéki térkép.

A tárgyad vagyok.

vers

2010-10-30T13:05:00.000-07:00

Ekrazit

Lehetne nyár, mert elfelejtem az arcod.

Augusztus, robbanás. Vér, velő.

Rendre tél jön ilyenkor, ködös az idő.

Lehetne obligát az emlékezés is,

mint a hugyozás némi sörök elfogyasztása után.

Járhatnék a kedvedben,

de csak arra vagyok jó, átadni

a helyem,

buszon,

bizonyos helyzetekben

merénylet

2010-10-25T15:42:00.000-07:00

Altostratus translucidus[1]

Most milyen évszak jön.

A föld szaga édes. Az éjszakai városon keresztül úgy hordoz magával, mintha a kölyke lennék. A biciklijén nincsen fék, örül, hogy ilyen jól kijövünk, és hogy nem fázik a kezem.

Beszéltem neki az álom logikájáról, arról, hogy még sosem láttam a tengert, és hogy repülés közben a szívem egy zacskóban van mellettem. Hogy úgy érzem, sírni fogok, ha meglátom végre, de nem sürgős. Azt felelte, szereti a számokat, és közben figyeltem, egyre a szemét figyeltem, ahogy ezt mondta, a kocsmai lámpa fénykörében: talán szürke szerencsekő. Lehet, hogy terhes vagyok, mondtam neki. Felnevetett, félig nyitvahagyva az ajkait: az alsó fogsora inverze volt az enyémnek. Ez tetszett. Jól állna egy pocak: festenék rá virágokat és állatokat, mint abban a filmben a büszke indiánnők, és sokat lehetne nevetni, amikor nem tudnám a földre ejtett tárgyakat felvenni. Augusztusban nősül. Ezt hazudja.

Hogy ez az idő, a visszájára fordul bennem is minden, csak a szemeit figyelem: érti a dolgát, apa bicskájára gondolok, és a roham előjeleit kezdem felfedezni magamon.

A helyet mi zárjuk, a pultos előzékenyen felajánlja, hogy a maradék sört áttölti nekünk papírpohárba, ha nem akarjuk itt hagyni. Ő meg csak legyint, hogy majd kapok másikat, s azt képzelem, hogy egyik hídról a másikra sétálunk hajnalig, összeférceljük a várost, vajon hány lépés lehet összesen?

A váz hideg, de ennyi sör után nem esik nehezemre az egyensúlyozás. Nem félek tőle. Vajon be fog-e vérezni? Idelenn sárgaság van, a rakparton végig: modoros kandeláberek, mutatom neki a Dunát, a fények a cölöpök, piros-kék, sárga-zöld cölöpként nyúlnak be a vízbe, ha sokáig nézed, de nem nézheti soká, hisz ő vezet, fékje nincs, bár itt kihalt minden.

Álmos sem vagyok, és ő beszél tovább magabiztosan. Folyton a nevét mondogatom, szép neve van, elég magas, igen, minden stimmel, és tudja mi az a matematika.

A fekete Dunhillt választom a kávézóban, kinn ülünk le. Szeretem ezt a fajtát, tetszik a szűrő matt gyöngyházszíne, és ha nem tapad a számhoz, mondom neki, és közben elképzelem a farkát. Azt mondja, zaklatja egy némber, üzeneteket hagy neki a biciklijén (milliók vágynak a halhatatlanságra, de fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnapon) öregedik, és szerelmes belé. Nincs szánalmasabb egy öregedő ribancnál. De te nagyon szép vagy, mondja, és mosolyog hozzá veszettül, én meg érzem a torkomban a szorítást, mintha olajos rongyokat nyeltem volna le, egyre nehezebb visszatartanom, kellőképpen részeg vagyok.

Telihold van, mondom neki, sokat kell inni ilyenkor. Sokat ittunk, nevet rajtam: milyen cuki vagyok. A hűtőn meglátok egy kedves játékot: apró szavak, hűtő mágnes, persze angolul, nem tudom soknak a jelentését, leülök elé, magyarázza, látja rajtam, hogy élvezem, de már húzna befelé, szippantana be a maga kis játékába.

A szoba tágas, nem kapcsol villanyt, fogja a kezem, az ágyba húz. A hold ezüstje tompa fényt ad. Alig látom az arcát, de érzem a borostáit, amikor közel hajol. Nem veszem le a nadrágom. Egy darabig ülök csak, és keresem a tárgyak árnyékát. Hirtelen bedugja a nyelvét a számba, hűvös kis gyík, beleharapok, a fogait keresem, össze akarom harapni azt a porcelán fogsorát, a hajamat borzolja, nem engedem hogy fölém kerüljön, egyre jobban remegek, ebben a szobában a tárgyaknak nincs árnyékuk ebben a szobában a tárgyaknak nincsen árnyékuk ebben a szobában a tárgyaknak nincsen árnyékuk, a mellkasára teszem a kezem: semmi jele az ismerős ritmikának. Érzem, hogy most végképp kibuggyan belőlem a roham.

Harapom a száját, szorítom le ügyesen, a melleimet akarja. A nadrágzsebből óvatosan előhúzom a kést, és anélkül, hogy abbahagynám a csókolását, a jobb oldalról a nyakába szúrom. Elég ügyesen, mert a vér azonnal ömleni kezd a karomra, buzgó éjjeli patak, a meglepetéstől artikulátlan hangokat ad ki, amilyen erősen tudom, csak szorítom magamhoz, de legalább negyven kilóval lehet nehezebb, alig bírom tartani. Percekig agonizál, gyönyörű. Lassan elengedem. Megnyalom az egyik ujjam.

Hullámokban tör rám a megkönnyebbülés, egyre csillapodik a görcs, még az sem érdekel, hogy a hajam is csurom vér lett. Kisimulnak az olajos rongyaim reggelre, mint az ég éjjeli felhőtakarója.

Az ablakoz lépek.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

[1] áttetsző lepelfelhő. szürkés, vagy kékes színű, vízcseppekből és jégtűkből tevődik össze. Ha altosztrátusz borítja az eget, a tárgyak nem vetnek árnyékot. A rétegeiben a vízcseppek száma elég nagy ahhoz, hogy a Nap és a Hold körvonalait elmossa, és ne lehessen udvarukat látni.

háztartási robot

2010-10-24T07:33:00.000-07:00

Mi vasárnap soha nem szeretkezünk. Mondja. Mert vasárnap nincsenek nemi szerveink.

Neurotranszmitter

2010-10-09T15:28:00.000-07:00

Pufi. Ez talán a szer neve.
Kívánom őt, és talán ő is kíván éngem. Van egy folt a bugyimon, úgy hívják: Kendő.
Kendő takarja el a lábamközi vágyat.
Borba mártva a szeméremajkak. Bár, ha lenne kivel ott a sarkon összemázolnám a plasztikos telefonfülkét. A területet felmértük, négyszög alakú. A terv alaprajza most nem látható, ingerküszöbön a sebes nyár. Sietni kell
Anyám éjjel kelt, a hold kalászait a hajába fonta, futott a keleti part felé. Se nem azé aki fut.
Elmarta a homok a talpát, ez meg lett festve, a festményből szőttest csinál Penelopé. Ő éjjel a vastag tölgyfa törzsét szorítja lábai közé, csigákat szül sorra, hajnalra elvérzik, s a nap ragyog. A vér apró tócsákba gyűlik, a felhők vörös porként magukba szívják, vörös fellegek ügetnek fel északra, ahol újra tudnak szülni az asszonyok, és az íriszük lángbaborult.

magányterület

2010-09-23T15:10:00.000-07:00

olla tuuliajolla

2010-07-25T11:00:00.000-07:00

Utána jó sokáig aludtam. Mire felébredtem, ősz lett. Álmomban finn voltam, a mondatok és a város ott hófehér volt: létigékkel parancsoltam. Volt egy Arcom! Legyek kész! A tejszerű köd tönkretette a frizurám. Minden bele volt csomagolva ebbe, mintha közelegne egy fontos ünnep: ki kell meszelni, a falakat összébb tolni kellene: RÉSEKNEK nincs helye. Álltam a hideg kockafehérségben, simogattam magam. Hogy kerültem ide? Kedves északi állatok, tkp. én félek tőletek. Lecsúszott a derekamról a takaró.
Ősz lett, mondom, pedig tegnap, amikor a muskátlikat locsoltam, a homlokomról a cserépbe hullt egy izzadságcsepp. Új helyre költöztem. Az utcában van egy fontos templom, és néha sajog a hüvelyem belső fala szeretkezés közben. Ez egy történet első mondata. Nem fehér. Színtelen, de ha nagy és színes leszek, merész Irén : részt veszek egy orgiában, hiszed-e? Csak a háttérben langyoskás technozene szóljon.

íme, a város, ahol élek

2010-04-05T11:34:00.000-07:00

Last minute

2010-03-27T16:35:00.000-07:00

Szokásos esti sétájára indult A.úr. Kockás papucs volt rajta, füléből kikunkorodtak a fehér szőrök, szakálla halványrózsaszín bozót: az aznapi pörkölt szaftja ült meg benne. Hosszúra hagyott zsíros, ősz haját finoman birizgálta a viharsarki szél. Az Ó utca egy földszinti kis bérházából indult, szíve lassú metronómjára lépkedett, kirakatok előtt meg-megállva, simítva egyet szakállán. A szembejövőknek fel sem tűnt az ezüstfejű sétabotja. A.úr olykor kedvesen visszavakkantott képzeletbeli kutyájának, Pierre-nek. A Fehér hídon át sétált, kezét háta mögött összekulcsolva, kissé előredőlve: mintha hátán egy hatalmas puttony volna, benne nyolcvan év súlya: a szomorúság telei, háborúk, elfogyasztott asszonyszívek, penészes kenyerek, a tenger. A marokkói zöldmárvány tenger.
A. úr régóta egyedül élt, abban a házban, amelybe Irina is költözött pár hete. Nem tudni mióta lakhatott ott, húsz- ötven, vagy száz éve, s hogy volt-e felesége, gyermeke. Senkihez sem szólt, az arcán idegrángások vonultak időnként át, beborult elméjének hideg- és melegfrontjai. A lakók nem szerették, féltek tőle: ajtajára vastag fekete filccel: „A. úr kissé szarszagú!” feliratot írták.
Az egyik szeme üvegből volt, furcsa, régi darab: írisze sáfrányszínűre festve.
Irina azonban az első naptól kezdve mindig hangosan köszönt neki: még a beköltözés napján történt, hogy lesegítette őt a lépcsőn. A.úr köszönet helyett egy kamaszfiú pimaszságával belecsípett a lány fenekébe, és hangosan, szívből fölnevetett.

*
A szél felerősödött, és mire az első busz megérkezett, a haját teljesen összekócolta, szeme és szája megtelt a külvárosi porral. A busz az ólmos álmoktól félig rágott arcokkal, kókadozó fejekkel volt tele. Harisnyáján lefutott egy szem, szoknyáját gyorsan ráhúzta, de aztán átvillant rajta, ez a lyuk ezen a harisnyán, ezen a járaton senkit sem érdekel.
Mephistot érdekelné. Mephisto belefúrná az ujját ebbe a lyukba. Mephistot felizgatná a fekete harisnya és a körömnyi fehér bőr kontrasztja. Mephisto rátapasztaná a tenyerét erre a lyukra, hogy más férfi ne lássa. De Mephisto nincs velem. Egy hete, hogy kitavaszodott.

*

A. úr kissé elfáradt, botjára támaszkodva nézte kicsit az éjszakát. A Fehér híd volt a leghosszabb híd a városban, gyalog nem is szoktak ezért átkelni rajta: a folyó itt írt le egy kanyart, a fenyvesek mögött pedig már az elkékült határ húzódott.
Ígérem, hozok neked gyöngyhalakat. A víz a te elemed. Sosina, már közel vagyok.
Továbbindult, zsebéből gyógynövényes kekszet majszolt, dobott egyet- egyet Pierre-nek is. Minden séta alkalmával dobott a háta mögé fiktív kis barátjának, így ha valaki egyszer följegyzést készített volna ezekről az éjszakába nyúló magányos és céltalan kóborlásokról, könnyen észrevehette volna, hogy A.úr az évek alatt kétmillió-kétszázezerszer varrta össze elpotyogtatott kekszeivel a város távoli pontjait egymással.
Az alsó rakparton hűvös volt, fényreklámok villogtak, a kandeláberek narancs fénye az üveg mögé zárt plakátokra hunyorgott. Plazmatévék, bankok, lakóparkok, tengerparti kedvezményes üdülések óriásplakátjai voltak ezek: fák helyett szegélyezték a hosszú úttestet. A folyó nyugtalanul nyaldosta a betonpartot. Egy hete, hogy kitavaszodott, Pierre.
Nem hagy nyugodni a hold, mondják, hogy egy kost látni benne, mondják, hogy koponyát, de bizony mondom öregem, nekem semmi egyéb, csak azok a kicsiny ezüstpikkelyes mellek jutnak az eszembe róla.
A. úr kilépett kockás papucsából. Tenyerében egy rozsdás kulcsot szorongatott.

*
A körúton dugóba kerültek, és a parti megálló még messze volt. Biciklivel kellet volna, hogy jöjjek. Igaz, akkor nem tudnék olvasni. Történeteket akarok. Belefeledkezni.
A nap kisütött, és úgy tűnt, hogy úgy is marad egészen délutánig. Irina mellé a következő megállónál egy fiatal lány ült: a karjára egy hatalmas, kitátott szájú hal volt tetoválva. A bőre valószínűtlenül fehér volt, vagy nem is fehér, inkább mint a higany.
Lekanyarodtak a hídról, homlokát az üvegnek tapasztotta, és bámulta az óriási, elejtett nyakláncként kanyargó folyót.
A végállomás előtti megállónál a tetovált lánnyal együtt szállt le, és határozottan érezte, hogy a korareggeli tülekedésben valaki meglökte hátulról: könyvét leejtette.
Lehajolva észrevette a csillogó fehérhomokot a járólapon.
A marokkói álomnyaralást hirdető reklámplakát üvegvitrin ajtaja kitárva, a plakátzöld papírtengert a szél cibálta.
Az ajtó előtt egy pár kockás, elnyűtt papucs árválkodott.

és három.

2010-03-21T15:17:00.000-07:00

Bal mellemre vonom a lángolószeműt, jobb mellemre vonom a krisztus-arcút. rengeteg hő szabadul fel perceken belül, és a bimbókból szivárogni kezd a tej. fényes nappal van, a szél kocogtatja a redőnyt a kétméteres ablakokhoz, a vitrin üvege meg-megrezzen, ahogy a lenn, a rakparton elzúg egy villamos: kicsi földrengés, és én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást.
A hajukat simogatom, amíg isznak, isznak belőlem, hosszú percekig tart, a mellem fáradni kezd, vége, nincs több tej, lefekszünk, végignyúlunk az ágyon, a Kék Vénusz a falról néz minket, mindhármunk homloka gyöngyözik e rövid aktus után, és meztelenre vetkőzve szorosan egymáshoz tapadunk, mintha láthatatlan kötéllel kötnének gúzsba vélt vallatóink. így alszunk, tejesbárány-illatú testek vagy két-három napon át.

ez kettő

2010-03-21T05:17:00.000-07:00

Irina vagyok. Irina, a kurva-

Ketten jönnek.
Az első vékony, Krisztus-arcú, alacsony, a második vékony, de magas, a szemében mintha egy fenyveserdő lángolna, Mephisto emberbőrbe bújva.
A lakás a negyedik emeleten van, keskeny folyosó, jönnek utánam, egyikőnk se szól semmit, amíg a szobába lépünk, kicsit zavarban vagyok, azt hiszem ők is, vágy nehezül rám, ülünk hárman a szakadós ágyon, ami persze most is leszakad, mindegy mitől, az összadódott súlytól- vagy az összeadódott zavartól, amíg megcsinálják, én bort hozok be, levendula a párnán, a gép bekapcsolva, zenéket mutatnak egymásnak, az egésznek olyan beltéri piknik jellege van, töltök a borból a három papírpohárba, leveszem a trikóm, és közéjük ülök.

ez egy

2010-03-20T03:10:00.000-07:00

És a mai napon Irina átlépte a (l)élektani határt, letette táskáját az ismeretlen színű földre, és így kiáltott:
Teringettét! Az élet álom.

Következzenek a feljegyzések a viharsarokból.